Olvastam egy könyvben egy könyvet, ami szerintem a nyitottságunkat feszegeti.
„…ezért ez a könyv csak azok számára lehet érdekes, akik szívből tudják: a Fényt akarják szolgálni, s ilyen módon valóban részt akarnak venni az Isteni Terv földi kibontakoztatásában.
Nem kell időt pazarolnunk a felvilágosulatlanok meggyőzésére arról, hogy az Isten(*) jóságos. Ha erre tizenkilencmillió év alatt nem jöttek rá, az elkövetkező tizenkilencben sem fognak. 1975-re a Föld sötét múltja szinte elfeledetté válik.
Épp ezért csak azok olvassák el ezt a könyvet, akik az új világ eljövetelén akarnak dolgozni.
Akiket bosszú, háború, anyagi nyereségvágy stb. hajt, azoknál ez a könyv csak további viszályokat és féltékenységet fog kiváltani.(…)”
* Én Teremtőnek hívom magamban.
Margaret Storm: Most és kezdetekben
1957 novemberének eleje van a Föld bolygón. Kellemes, különleges november, tele csillogással és csillagok felé nyújtózó hosszú éjszakákkal. Már két újabb fényes tündöklés is vegyül a csillagok közé, szputnyikoknak hívjuk őket. Hamarosan újabb aprócska holdak és szatellitek követik majd ezeket, körbe-körbe keringve a bolygó körül, mint a körhinta színes falovai. Valóban csodálatos november ez!
Aztán ott vannak a mindenfelé észlelt repülő csészealjak, ragyogó színük akár a pávák farktolla. Sokuk a kozmosz messzeségéből érkezett hozzánk, szárnyak nélkül szárnyalva, átszelve Isten hatalmas játszóterét az Ő gyermekei iránt érzett szeretettől hajtva… már a bolondnak sem kell többé bolondnak lennie. Ugyanis épp ez teszik ezt a novembert ilyen vidámmá. Már nem kell többé bolondnak lennünk!
Felébredhetünk, kinyújtoztathatjuk az elménket és a szívünket, felfelé, egészen a csillagokig. Az elmúlt tizenkilencmillió évben tékozló fiúként éltünk, s eledeink csak morzsák voltak. Ám a rémálom véget ért. Végre pihenhetünk és készülhetünk a lakomázásra… egy óriási, csodálatos ünnepségre: az emberiség diadalának ünnepére, ami két évezredig is eltart majd. El fogjuk feledni a tizenkilencmillió évnyi elszigeteltséget, űrhajókkal fogjuk szelni a világűrt kozmikus megbízatásaink során egyik csillagról a másikra utazva, miközben fülünkben duruzsol a szférák zenéje és az angyalok kórusa.
Persze még mindig közöttünk vannak a kerékkötők, begyepesedettek, a kötekedők, a furcsák, az örülni képtelenek. Azok, akik teljesen el vannak telve önmagukkal, és nem fogadják el az űrhajók, a szférák zenéje vagy az angyalok kórusa létezését. Ők azok a bolondok, akik továbbra is bolondok maradnak.
Kozmikus karanténunk kórház-világában elismerhetjük, többségünk a korábbi megtestesülései alatt mindig bolond volt. Borzalmas bábok, ripacsok voltunk a világnak nevezett színpadon, ami úgy nézett ki, mint egy feje tetejére állított, kesze-kusza torta egy izgő-mozgó, lehetetlen tányéron. Mégpedig ilyen életkörülmények közepette nem csoda, hogy a Főnök, akárki is legyen, repülő csészealjakat küld a megmentésünkre, figyelmeztetésünkre, csábításunkra, vagy pusztán azért, hogy valami másik szemétdombra dobjanak, egy olyan kórház-bolygóra, ahol kizárólag az összeizzadt takarók és szomorúsággal teli tarisznyák kitakarítására specializálódott… És ekkor kerül a pizsama a divat élvonalába.
De azok, akit itt maradunk a Földön, akik itt fejlődünk tovább azután, hogy a csészealjak elröpítették a repedt csészéket a javítóműhely felé… ránk egy kiadós takarítás vár, ugyanis már nagyon rég adósok vagyunk vele. Cselekednünk kell, tartani a lépést a szomszédainkkkal, csak ezúttal nem az utcában, hanem a vidám, csillogó szférák között, amiket Vénusznak, Marsnak, Jupiternek, vagy édes, dallamos néven Aquariának, Clarionnak vagy parányi, ékkő Excelsiornak neveznek.
Az Excelsior, úgy mondják, vidám kis bolygó, amit apró, igazán apró népek laknak, bájos parányi férfiak és asszonyok, magasságuk két, vagy akár három hüvelyk. Tökéletes testük lélegzetelállító kecsességgel, ritmikus táncban mozog és lebeg. Sosem ismernek gondokat, Isten odaadó gyermekei ők, Tűztáncuk a Szent Lángot ünnepli, amivel Ő előtte tisztelegnek az Élet ajándékáért. Ez az ő imájuk. Számukra a tánc azonos az élettel, a korlátlan kozmikus bőség iránti hálaadással.
Művészi hajlamúak, amikor épp nem táncukat ropják, folyton a parányi természeti szellemeket segítik: manókat, tündéreket, vízi szellemeket, hogy azokkal együtt újra rendezhessék bolygójuk felszínének dekorációit. Itt egy parányi rózsafa, amott egy aprócska vízesés a döbbenetes egy lábnyi magasságból, aminek robaja újabb táncnak szolgáltathat alapot. Vajon ilkyen elképzelések fogalmazódnak meg a pöttöm férfiak és asszonyok elméjében ott, az Excelsioron?
Egy földlakó nehéz lába ugyan eltaposhatná az Excelsiort, viszont az ottaniak űrhajóinak olyan csodálatos látcsövei vannak, közel hozva hozzájuk a planéták felszínének képét, amik mellett a hollywoodi kamerák olyan primitív eszközöknek tűnnek, akár a kőbalta. A kozmosz elképzelhetetlenül csodálatos, és ami a legjobb, az emberiség öröksége. Odatartozunk… az istenek játszóteréhez… túl az egyszerű szputnyikon, műholdakon, almanagyságú szatelliteken, túl a Holdon, a szomszédos bolygókon és csillagokon, egyenesen a Tejút magasztos aranyösvényéhez. A valódi otthonunk nem ezen az egykor fenséges, de általunk pokollá változtatott szeméthalmazon van. A mi otthonunk, a mi örökségünk az univerzum, csak el kell foglalnunk, fel kell fedeznünk, ünnepelnünk kell végtelen szépségét. Teljes egészében itt áll számunkra, hogy használjuk, fejlesszük és szeressük.
És ez utóbbi a legfontosabb. Szeressük. Mert már elfelejtettük, miként kell szeretni a természetes, Isten által teremtett dolgokat. Már csak a saját magunk teremtette groteszk torzszülötteket, halálosztó fegyvereket, a véráztatta csatatereket jelölő szobrainkat tudjuk szeretni, a katonai indulók zenéjét, amire a férfiak ölni és megöletni vonulnak, a távirányított rakétáinkat, amiket olyan személyek alkottak meg, akiknek fogalmuk sem volt azok eredetéről, a dicstelen bombáinkat, amik képesek egy hatalmas várost egyetlen robbanással eltörölni a föld színéről, a hírhedt északi rakétavédelmi radarrendszert, amit a titkolózó, az adófizetőknek-el-ne-mondd fiúk maguk között csak kipukkadt buboréknak neveznek.
Szeretünk ellátogatni a néma halottakkal teli, tágas temetőinkbe, szeretjük száradó virágok ízléstelen koszorúival felcicomázni a sírokat, s ezzel a halálra halált halmozunk. Sajnos nem tudtunk díszesebb sírkövet készíteni, de ezen a világon a halállal együtt az adó is kaszál. Tudjátok, hogy ez van. Ott a kórházi számla, az orvos, a röntgen díja, a gyógyszerek ára, meg az iszonyatos pénz, amit a sebésznek kell kifizetni, aki teljes emberi magasztosságában vagdos, nyiszál, trancsíroz, miközben a halál türelmesen várakozik a küszöbön.
Nem véletlen, hogy a kozmikus Hierarchia a Földet tette meg a naprendszer D bolygójának. Dögvész, detonáció, depresszió, démonok,dőreség… meg dalolás, dínomdánom, csak ez utóbbiak éppen az Excelsior bolygón vannak.
Valahol, odakinn a világűrben, ahol dalol a szél, friss a levegő, s olyan illatos, akár a Napra mosolygó fehér százszorszépek, az aprócska bolygó kering a maga pályáján. A parányi kristálygömböt átjárja a Szent Láng, s rajta az aprónépek ropják ritmikus körtáncukat, szívüket eltölti az Egy iránt érzett szeretet. A pöttöm vízesés vidáman csobog. Pillangók libegnek a törpe rózsafák mellett. Vibráló a nyugalom. És csak járják a táncot az Excelsior bolygón.
Timothy Beckley, Tim Swartz- A Tesla rejtély c. könyvből
Most és kezdetekben 2.
Most és kezdetekben 3.
