Csoda?
Csodák nincsenek? Ez az állítás igaz, hogyha csodák alatt olyan dolgokat értünk, melyeknek nincs magyarázata. Mert magyarázata mindennek van, legfeljebb még nem ismerjük. De ha csodaként azokra a dolgokra gondolunk, melyek addigi ismereteink alapján nem történhetnének meg, ennek ellenére mégis megtörténnek, akkor be kell lássuk: csodák léteznek.
Ha nem egy kívánt eseményről van szó, akkor azt korábbi ismereteink cáfolataként említjük. Ha egy kívánt eseményről, akkor beteljesülésként.
A kettő közti legalapvetőbb különbség, hogy a beteljesült csodát annak ellenére is nehéz elhinni, hogy várjuk.
Csodát tenni? Azt jelenti: rácáfolni korábbi ismeretekre. Rácáfolni önmagunk korábbi ismereteire, így önmagunk meghaladásával kísérletezni.
A legnagyobb csoda, amikor az ember átugorja önmagát. És ez bármikor, bármivel kapcsolatban lehetséges. Igaz, ehhez meg kell értenünk valamit.
Ami történik velünk, azt mindig mi hozzuk létre, és amit mások hoznak az életünkbe, azt mindig a mi beleegyezésünkkel teszik.
Minden úgy valósul meg, hogy beengedjük az életünkbe. A jó, és a rossz is. Teszünk mozdulatokat, beszélünk is róluk, de a legelső, ami történik, az mindig az, hogy beengedjük magunkba.
Amikor változtatni szeretnénk életünkön, gyakran elkövetjük ugyanazt a hibát: olyan módszereket választunk a változtatáshoz, melyek a jelenlegi eredményt szülték. Tehát valójában nem változik semmi, mert valójában nem is változtatunk.
Ebben semmi meglepő nincs. Hogyan is változtathatnánk valamin, ha nem tudjuk, milyen módjai vannak még a változtatásnak?
Mindig a korábbi módszerekkel próbálkozunk, pedig ez csak azoknál a dolgoknál működik, amiket jól működtetünk. Úgy nevezzük ezeket: bevált módszerek.
Ha valami beváltja a hozzá fűzött reményeket, az jó. De ami rossz eredményt hoz, nem válik be, azt hiába is erőltetjük. És megváltozott körülmények közt még egy korábbi módszer sem biztos, hogy továbbra is beválik.
Az új módszerek mindig úgy jönnek létre, hogy a körülményeink megváltoznak. És mindig akkor avulnak el, amikor ez ismét megtörténik.
De honnan pattannak elő az ötletek? Vizsgálta már valaki?
Ha megvizsgálnánk a dolgot, kiderülne, hogy azok ok nélkül, szinte csodaszerűen bukkantak fel az emberekben. Azért csak szinte, mert ennek egy oka azért mindig volt.
Az ötletek mindig azokban vetődnek fel, akiket érint az ötlet haszna. Mindig ott jelenik meg, ahol arra szükség van. Tehát azokban az emberekben születnek meg, akik egy problémát igyekeznek megoldani.
Ez az ok.
A benső vágy, a kívánság.
Ha tehát elakadunk életünk egy-egy fejezeténél, és nem találunk megoldást problémáinkra, mert korábbi módszereink már nem működnek, akkor legalább próbáljunk meg vágyni, kívánni valamit, ami segítség lehet számunkra.
Ha tehát nem is tudunk olyan dologról, ami megoldást nyújthatna számunkra, de legbelül tényleg vágyunk valamire, akkor várjuk legalább a csodát. És jönni fog az ötlet, hogy miként oldjuk meg a helyzetet, a személy, aki segít megoldani azt, vagy a történés, ami azt eredményezi.
Nézzünk rá a problémára, és gondoljuk a következőt: én ezt most meg fogom oldani. És figyeljünk, várjunk arra, mi bukkan fel bennünk, és mi történik körülöttünk. Mert fel fog bukkanni az ötlet, aminek a megvalósulása csak azon múlik, tényleg meg akarjuk-e valósítani. És lesz egy pont, ahol előtte állni fogunk, hogy meggondolhassuk magunkat, hogy átgondolhassuk a dolgot.
Csak ne koncentráljunk. Az nem működik, ha feszülten lessük, teljesül-e a csoda. Elég kívánni, azaz beengedni magunkba a lehetőséget, és aztán elengedni magunkat.
Ahogy akkor szoktuk, amikor megkönnyebbülünk. Mert ez a megkönnyebbülés, az elengedés az, ami végül is útnak indít valamit, hogy aztán cserébe megérkezzen az a valami, amire vágyunk.
Rágódni valamin, az még mindig a problémához való ragaszkodás. A vágyak beteljesülésének útja azonban az elengedés.
A hétköznapokban ennek sajnos épp az ellenkezőjét szoktuk hirdetni. A világi iskola tananyaga nem ez, hanem a vágyakra úgy gondolni, mint amelyek tárgyát birtokolnunk kell, erősen magunkhoz szorítani, és ez az oka, ha kevés vágya teljesül az embereknek.
Olyan ez, mint belemarkolni valamibe. Minél összébb szorítjuk az öklünket, annál jobban préseljük ki ujjaink közt a kezünk tartalmát. Ha azonban úgy tartjuk, mint egy tálat, akkor mind szélesebbre tárva azt, mind többet foghatunk fel abból, amit beleszórunk. Meg kell tanulnunk tehát szétnyitni a kezünket.
Csak azoknak sikerülhet bármi, akik nem veszik a dolgokat túl komolyan. A vágyaink, benső és külső szükségleteink felismerése nem kell, hogy görcsöléshez vezessen.
A világ mindkettőre válaszol, a görcsölésre is. De két különböző módon, épp úgy, ahogyan öklünk összeszorítása és szétnyitása is működik.
Egy vágy, egy kívánság csak egy kérdés megfogalmazása, semmi több. És a válasz is csak ezért érkezhet meg hozzánk, nem azért, mert annyira akarjuk.
Amit akarunk, azt rendszerint elveszítjük, a csodákat pedig észre sem vesszük, mert nem vagyunk hozzászokva, hogy az elengedés működését is megfigyeljük önmagunkban. Holott csak azt kaptuk meg mindig, amire nem úgy tekintettünk, mint valami elengedhetetlenül fontos dologra.
Akkor sem kell így tekintenünk semmire, ha az. Nem az akaratlagos gondolkodás fog segítene, ha bajba kerültünk, habár azzal vagyunk képesek analizálni, milyen helyzetben vagyunk, és felmérni, mire lenne szükségünk. Hanem az intuíciónk.
A csoda a semmiből jön. Ahonnan nem várjuk. Nem kell hát szorongva nézelődnünk, csak azt tenni, amit a szívünk diktál. Elég a bensőnkre figyelni, hogy megoldjunk egy helyzetet.
Az, hogy a szorongás – lelkünk állandó facsarása, és a dolgok szorongatása – nem működik, nem csoda. Hogy az elengedés igen, az sem.
Czibere Péter